Második fejezet

       -Még az elemi iskolában, volt egy nagyon jó barátnőm. Vagyis, hát… mindenki szerette. A tanárok, az osztálytársaink, mindenki. Az osztályban ő volt a legjobb tanuló. De mindenben nagyon tehetséges volt. Hegedült, zongorázott, fuvolázott, az iskolai énekkaron is mindig részt vett. Mindenben ugyan olyan jó volt. Ráadásul boldog családja volt. Egy nagy házban éltek együtt. A szülei, és az apukájának a szülei. Volt egy macskája és egy kutyusa. Sokak példaképe volt. Volt olyan is, aki irigyelte, vagy csak egyszerűen olyan szeretett volna lenni, mint ő. Ennek ellenére, ő mindig jó maradt. Szerény, és szerintem a lelke olyan tiszta volt, mint a hó. Egy nap azonban…- tartott egy kis szünetet. Látszott rajta, hogy alig bírja megállni, nehogy hangosan felzokogjon.- nem jött iskolába… Azt hittük, hogy csak beteg. Hiába kérdeztük az osztályfőnökünket, az mindig csak komoran válaszolta, hogy nem tud semmit. És meglátogatni sem tudtuk, mert a házánál, hiába csengettünk, nem volt senki. Aztán… Soha többé nem jött be. Az osztályfőnök, Hakamashi tanár úr azt mondta nekünk év végén, hogy szeretett osztálytársnőnk elköltözött az országból. Mi ezt nagyon furcsálltuk, mert nem értettük, hogy akkor Tenshua mért nem köszönt el. Aztán, nem hallottunk felőle semmit. Azonban, kiderült, csak ennyit tudtunk meg, Tenshuát és családja eltűnt… lehet, h meghaltak…- itt megint megállt. Érezte, hogy mindjárt hangosan felzokog.- Többet azonban nem tudunk róla… Ő… Ő volt Tenshua Toriko. Mindennek már 6 éve… És azért késtem… mert…- nem bírta tovább. Hangosan felsírt, és barátnője vállára dőlt.- Mert ha volt 6 éve, hogy azon az éjszakán… Ő elment. És ma, a volt osztálytársaimmal, tartottunk egy megemlékezést. Ezért késtem… Inuyasha… Még mindig haragszol? 

       -Nem. Dehogy…- válaszolta Inuyasha, de látszott rajta, hogy valamin nagyon gondolkodik.

       „Ez szörnyű… Kagome már 9 éves korában elvesztette az egyik barátnőjét. Ez a lány. Tenshua Toriko. Nagyon fontos lehetett neki. Milyen szörnyű a sors fintora… Hiszen, ahogy Kagome elmondta, Tenshuanak semmi bűne nem lehetett… Olyan fiatalon! Már hogy lenne! Mégis, eltűnt… eltűnt az egész családjával együtt… és Kagomenek mennyire fáj ez… még 6 év távlatából is… Nem sikerült neki ezt elfelejteni. Szegényke… Annyira sajnálom. Hiszen ő is, tudja, hogy milyen érzés elveszíteni valakit. Bár, ezt a csapatból mindenki tudja. Sango ez egész családját, az egész faluját, sőt, az öccsét is elveszítette. Akit Naraku most kénye kedve szerint kényszerít dolgokra. Miroku… ő az édesapját veszítette el. Naraku szörnyű átka miatt. Shippo. Ő az édesapját vesztette el… És Én? Velem mi van? Én mennyi mindent veszítettem el! A szüleimet… A családomat! Hiszen a bátyám… Sesshoumaru… Nem is nevezhetném a bátyámnak! Attól még, hogy vér szerint az, attól még! Soha nem törődött velem! Hiszen megvet, lenéz, gyűlöl! Nekem talán szeretnem kellene?… De nem csak a családomat veszítettem el… Kikyou… Naraku miatt veszítettelek el! Az átkozott! Ezt még megkeserüli! Viszont… Kikyout elveszítettem, de helyette valami egészen mást kaptam… Kagomet. Lehet, hogy vele jobban járnék? Le kellene mondanom Kikyouról és Kagomet kellene szeretnem?  Nem tudom… Nem tudom! Remélem, egyszer jön valaki, aki segít nekem ebben a kérdésben… Hiszen nem várhatok a döntéssel Ítéletnapig!”

      Közben Sangonak, bár nehezen, de sikerült megvigasztalnia Kagomet. Miroku pedig, mint Inuyasha, csöndben hallgatta a történetet. Miközben persze magába fordult.

      „És ez is pont Kagomevel történik meg! Szegény lány!”

                                                                                            ***

       Már későre járt. Kagome addig-addig szipogott Sango vállán, és a szellemirtó addig-addig vigasztalta, ameddig a fiatal miko elaludt a vállán.

       „Aludj csak… Holnap nehéz napunk lesz… Érzem.”- gondolkozott magában Sango.

       -Inuyasha!- szólította meg halkan a fiút, nehogy Kagome felébredjen.- Holnap útnak indulunk, ugye? Arra a nagy útra, amelyből csak akkor térünk vissza, ha legyőztük Narakut?

       -Igen.- bólintott Inuyasha.- Tehát most már te is aludj. Holnap nehéz utunk lesz. Vagyis… Holnaptól kezdve.

       -Rendben. Jó éjszakát.

       -Neked is. Miroku! Te is aludj!

       Miroku csak a másik oldalára fordult, sértődötten.

       Másnap a csapat kipihenten ébredt. Kagome még reggel gyorsan átment az otthonába, elköszönt a családjától, tudatta velük, hogy most hosszú ideig nem jön majd haza. Azután elindultak. Mindannyian érezték, hogy hamarosan minden meg fog változni. Azt azonban, hogy miben, nem is sejtették. De nem is foglalkoztak vele. Elindultak az ismeretlen felé. Egy kitaposott úton indultak el. Ezt az utat erdő szegélyezte. Egy békés, csöndes erdő.

Folytatása Következik!