Gyönyörű nyári nap volt. A Nap kedvesen tündökölt az égen, a madarak csiripeltek. Egy hatalmas erdőben járunk. Egy magányos alakot látunk. Nem, nincs egyedül. Egy fekete démonmacska ül a vállán. Ez az alak fekete köpenyt visel, melynek csuklyája az egész arcát takarja, csak a szája látszódik. Látszólag védtelen. De ez nincs így. A lány egy boszorkány. Egy macskaszellem, aki a mágia megismerésének, és uralásának szentelte az életét. Alacsony termete miatt alig néz ki 17 évesnek, azonban több száz évet élt már meg. Tudván, hogy egy boszorkány, azt hiszik, hogy gonosz. Ez azonban csak a látszat. Nagyon kedves és segítőkész lány. Rengeteg halandó köszönheti neki azt, hogy még él. De nem csak emberek, szellemek, kísértetek, élőhalottak, stb. tartoznak neki hálával. Akivel csak találkozott, segítséget kapott tőle.  Közel 40 éve vándorol már ezen a vidéken. Volt elég ideje. Sok fajtársa megvetette, mert nem gyűlölte a halandókat, de nem foglalkozott ilyenekkel. Akik jobban ismerték, tudták, hogy ő is szeret gyilkolni, de csak akkor, ha az illető rászolgált. És hogy miért tette mindezt? Boldogsággal töltötte el, ha érezte az emberek háláját. Ugyanis átérezte mások lelkét. Meg tudta állapítani, hogy van-e a közelében valaki, a lélekjelenléte alapján.     

Sosu, mint mondtam, egy erdőben sétálgatott. Egyszer csak egy szép madarat vett észre.

       -Nézd Mayu! Milyen szép!- szólt a macskájának.- Gyere ide!- nyújtotta ki a kezét a madár felé.- Nyugodtan ide ülhetsz! Nem foglak bántani, ígérem!- a szárnyas bizalmatlanul nézett rá, majd a lány karjára szállt. Sosu a másik kezével megsimogatta a madár fejét, s elengedte. Egy szellem szagát érezte.  

       „Megsebesült. Érzem a friss vér szagát.”- gondolta.

-Mit gondolsz, segítsek neki?- a cica válasz helyett nyávogott egy helyeslőt.- Akkor gyere, keressük meg!

       Hamar rá akadtak. Egy fa tövében ült. A démon fehér hajával a gyenge szellő játszadozott. Amikor elfújta az arca elől, a lány könnyen szemügyre vehette. Arcának két oldalán két-két lila méregcsík volt. Fehér kimonója néhány helyen vörös lett a vértől. Hosszú prémjén és a páncélján is vöröslött néhány vérfolt.   

       „Egy kutyaszellem…- gondolta megvetően a boszorkány- Érzem, hogy elég erős. Még jó, hogy eszméletlen. Nem is tudom, segítsek neki? Na, üsse kő, segítek ezen a bolhafészken.- lassan közeledett felé. Óvatossága felesleges volt, a kutyaszellem nem mozdult egész idő alatt. Sosu levette kimonója felsejét, kötszert vett elő és egy krémet. Kitisztította a férfi sebeit, bekente a krémével, majd bekötözte őket.- Így jó lesz.”- felállt, s elfutott. Futott néhány percig, majd megállt. Mayu csodálkozva nézett gazdájára.

       -Nem akartam, hogy amikor felébred, én még ott legyek. Gyere, keressünk egy barlangot.- azzal eltűntek.

       Sesshoumaru napnyugtakor ébredt. Értetlenül nézett végig magán.

       „Miután megöltem azt az alávaló korcsot, volt rajtam néhány karcolás. Valaki ellátta a sebeimet. De ki?- beleszagolt a levegőbe.- Egy macskaszellem! Hogy mert hozzámérni a mocskos mancsával? Csak kerüljön a kezem közé! Darabokra szedem azt a koszos macskát!- dühöngött magában. Az eszébe sem jutott, hogy talán köszönettel tartozik. Hirtelen nagy szél támadt. Sess kisöpörte a képéből a haját. A levegőben megállt a keze. Maga elé emelte, és elképedve nézett a bal kezére.- Visszanőtt… Az a korcs visszaadta a kezemet… Nem baj, azért megölöm.-  Valóban, Sosu visszanövesztette a végtagot. Az a kutyaszellem fejében meg sem fordult, hogy a lány talán csak azért tette meg, mert csak segíteni akart neki. Vagy esetleg nem volt más dolga. Vagy csak, azért mert képes volt rá. Vagy, mert talán kedvét lelte abban, hogy valakinek segíthet. Vagy esetleg mind a négy ok miatt…